Mondák

Zeusz féltékenyen látta, hogy a tűz a halandók birtokába került. Haragosan megfenyegette Prométheuszt:

– Iapetosz fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb! Most örülsz, hogy engem kijátszottál, de még megkeserülöd te is, és az emberek is megfizetnek érte! Olyan ajándékot küldök nekik, amit mindnyájan szeretni fognak, és észre sem veszik, hogy a saját szerencsétlenségüket ölelik benne.

Így szólt és nevetett az istenek és az emberek atyja, s meghagyta Héphaisztosznak, a kovácsmesternek, hogy gyúrjon össze gyorsan földet vízzel, és abból formáljon istennőkhöz hasonló szépséges alakot, Athéné pedig tanítsa asszonyi munkára, mesteri szövés-fonásra, az aranyos Aphrodité öntsön kedvességet, vágyat keltő szépséget a fejére, míg Hermész lássa el mindenféle csalafintasággal. Ezek szót fogadtak Zeusznak, hamarosan szemérmes szűz alakját formálta ki az agyagból a sánta kovácsisten. Pandora lett a neve, “mindenki által megajándékozott”, mert Olümposz minden lakója ajándékozott neki valamit. Hermészre bízta Zeusz, hogy vigye ajándékba Prométheusz testvéréhez, Epimétheuszhoz.

Epimétheuszt jó előre figyelmeztette Prométheusz, hogy ne fogadjon el semmit Zeusztól, de Epimétheusz megfeledkezett az intelemről, befogadta házába Pandorát, az első asszonyt, s csak mikor már ott volt a baj, akkor kapott észbe.

Jókora agyaghombárok álltak Epimétheusz háza körül, felében-harmadában a földbe süllyesztve. Az egyikben gabona volt, a másikban must vagy olaj, így Pandora mindent megtalált férje házánál, ami csak kellett. Egyetlen hombártól tiltotta Epimétheusz az asszonyt, de hiába, mert Pandora oldalát fúrta a kíváncsiság: ugyan mi lehet benne? Egy óvatlan pillanatban leemelte a hombár fedelét, hát a sokféle baj kirepült belőle az emberek közé, akik eddig gond nélkül éltek. Kirepült a hombárból a Fáradság, a Betegség, az Öregség; Pandora ijedten csukta vissza a fedelet, de már késő volt, csak a Remény volt már a homárban, amikor újra lezárult a nyílása. Azóta kell az embereknek fáradságos munkával keresniök meg a mindennapi kenyeret, és azóta töri meg tagjaikat a betegség és az öregség.

Így büntette meg Zeusz az embereket, amiért elfogadták a tüzet Prométheusz kezéből. De kegyetlenül megbüntette Prométheuszt is, hálátlanul megfeledkezve arról, hogy valamennyi titán közül egyedül Prométheusz segítette őt Kronosz és testvérei ellen. Hívatta Héphaisztoszt, és megparancsolta neki, hogy a föld peremén, ember nem járta pusztaságban láncolja egy sziklához, maga pedig egy vérengző sast rendelt oda, hogy csőrével hasítsa fel Prométheusz keblét, és napról napra megújuló máján lakmározzék. – Végül Zeusz félisten fia, Héraklész nyilazta le a kegyetlen sasmadarat, és szabadította meg Prométheuszt láncaitól.
(Trencsényi-Waldapfel Imre nyomán)

Daidalosz, az athéni ezermester, féltékenységből megölte unokaöccsét és tanítványát, Talószt, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Ezért halálra ítélték, de ő Krétába menekült, és itt Minósz király szolgálatába állott. Mikor Minósz feleségének, Pasziphaénak [paszifaé] félig bika alakú gyermeke született, a Minótaurosz, Daidalosz építette számára a labürinthoszt. De Minósz azután sem engedte el maga mellől.
Daidalosz megunta már Krétát és a hosszú számkivetést, és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.
– A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll – gondolta magában –, meneküljünk arra. Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minósz.
Mondta és elmerült a még ismeretlen művészetbe, és megújította a természetet. Tollakat rakott egymás mellé, a legkisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a közepén lenfonállal fűzte őket össze, alul viasszal kötötte meg, s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikarosz, s nem tudta, hogy saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal majd a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, és függve maradt a meglebegtetett levegőben. Kitanította gyermekét is: – Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el a tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze. A középen haladj, nem kell a csillagokat sem vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz.
S megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállaihoz illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos öreg arcát, és remegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyain felemelkedve, ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, és tanítgatta a vészt hozó, művészetre, s mozgatta a saját szárnyait, és hátra-hátranézett fiára.
Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, vagy egy pásztorember, botjára támaszkodva, vagy egy szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket.
S már bal felől Héra szigete, Szamosz, és Délosz és Parosz mind elmaradtak, jobbra Lebinthosz volt, és a mézben gazdag Kalürnné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyait elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelte a kék víz, amelyet aztán róla neveztek el Ikaroszi-tengernek.
A szerencsétlen apa – de már nem is apa – utána kiáltott:
– Ikarosz! Ikarosz! Hol vagy? Merre keresselek? Ikarosz! –ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, és elátkozta saját művészetét, és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikarosztól kapott nevet a vidék.
(Trencsényi-Waldapfel Imre nyomán)

Minósz krétai király szörnyű adóra kötelezte Athén városát. Hétévente hét ifjút és leány kellett elküldenie Krétára a Minotauruszhoz. Aigeus király fia, a hős Thészeusz szabadította meg Athént ettől a szörnyű adótól. Arra kérte atyját; hogy vegyék be őt is a hét ifjú közé. Az öreg király fájó szívvel bocsátotta el a veszedelmes útra gyermekét. Ősz hajára földet és homokot hintett, fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta Thészeusznak, hogy ha sikerrel jár, cserélje fehérre a fekete vásznat. A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték Thészeuszt Krétára. Meglátta az athéni hőst a krétai királyleány, a szép Ariadné. El sem mozdította vágyódó szemeit az ifjúról a királyleány, amíg egész testét át nem járta a szerelem. Titkon megegyezett Ariadné az idegennel, és egy gombolyag fonalat adott neki, hogyha legyőzi a szörnyet, kitaláljon a labirintusból. Mikor Thészeusz megölte a Minotauruszt, a fonal mentén szépen megtalálta a kijáratot is. Akkor aztán megmentett társaival hazahajózhatott Athénbe, és vitte magával a krétai királyleányt, akinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha Minósz megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket. De Thészeusz hűtlen lett hozzá és megfeledkezett arról is, hogy Ariadnénak köszönheti életét. Mikor vagy Naxos szigetére érkeztek, Ariadnét elnyomta az álom. Thészeusz partra tette az alvó leányt, és úgy hajózott tovább hazája felé. Felébredt Ariadné és egyedül találta magát a lakatlan szigeten. Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hűtlen Thészeusz ellen, felment a magas hegyekre, ahonnét messzire el lehetett látni a tengeren, majd a tenger remegő habjai közé futott, meztelen bokája fölé emelve lágy ruháját. Szája tajtékzott már a vérfagyasztó keserves jajveszékelésben: – Hát így hagytál engem, ki a hazai partokról elhajóztam veled, itt hagytál e magányos szigeten, álnok Thészeusz? Hát így törődsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem elfeledve? Hát semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Nem volt egy csepp szánalom sem benned? Most hová forduljak, kitől várhatok még segítséget? Bosszú istennői, hallgassátok meg az én panaszomat: amilyen lelkiismeretlenül engemet elhagyott Thészeusz, úgy döntse gyászba saját magát és azokat, akiket legjobban szeret. Meghallgatta az égiek királya, és jeladással válaszolt Ariadné panaszos szavára. Megrendült a föld, és megrázkódtak a tengerek, és egymáshoz ütötte a világ a ragyogó csillagokat. Thészeusz ezalatt már messze hajózott, a feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjéről megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból a király, hogy fekete vitorlával közeledik a hajó, azt hitte, hogy a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától. Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe. Így okozta Thészeusz feledékenysége ősz atyja halálát, és így teljesült Ariadné átka.

Az elűzött római király és családja nem nyugodtak bele sorsukba, hanem sorra látogatták a népek királyait, hogy segítséget kérjenek tőlük. Így jutottak el Lar Porsennához is, és kérve kérték:
– Ne engedd, ó, király, hogy számkivetve bujdossunk. Ne hagyj minket bosszulatlanul, mert még magad is a mi sorsunkra juthatsz, ha látják az emberek, hogy királyokat büntetlenül el lehet űzni trónjukról.
Porsenna e szavakat megfontolásra méltónak találta. Hadba szólította seregét, és elindult Róma ellen.
Erre a hírre nagy félelem kerítette hatalmába a római szenátust.
Eközben Porsenna serege felvonult, és a Tiberis jobb partján tábort ütött. A városban egyelőre minden biztonságosnak látszott, védték a falak, védte a Tiberis vize is. Hanem vezetett a folyón át is út: egy cölöphíd. Egy szál vitéz őrizte a hidat, egymaga állt ott őrt Horatius Cocles. Egyszer csak azt vette észre, hogy az ellenség hirtelen rajtaütött, és birtokába vette a jobb parton magánosan álló dombot, és innen gyors rohamban igyekszik a híd felé. A római őrség rémülten és futva menekül, elhányja fegyvereit, szalad a híd felé. Horatius csak arra gondolt, a várost neki itt a hídnál kell védenie, ez az ő feladata. Elibük állt tehát a futóknak, és így kiáltott rájuk:
– Miért hagytátok el őrhelyeteket, miért menekültök ily esztelenül? Azt vélitek talán, hogy a hídon túl nagyobb biztonságban lesztek? Tudjátok meg, hogy mire ti eléritek a túlsó partot, az ellenség is ott lesz. Álljatok meg hát, és ide figyeljetek! Csiholjatok tüzet, fogjatok vasat, és ezt a hidat tűzzel-vassal romboljátok le mögöttem! Én, amíg bírom, ellenállok.
Ezzel megfordult, és szembefordult az ellenséggel. Nyugodtan és szilárdan állt ott, mint egy sziklatömb. Oly csodás, oly meglepő volt ez a jelenség, hogy az ellenség is megtorpant rohamában. Ekkor Horatius feltűnt két másik vitéz is, akiket a szégyen fordított vissza futásukból. A többiek addig megfogadták Cocles tanácsát, és hihetetlen gyorsasággal nekiláttak a híd rombolásának. Ezek hárman meg lépésről lépésre hátráltak. Az ellenség mind közelebb jutott a hídhoz. A hídromboló katonák már kiabáltak hős társaiknak, hogy jöjjenek, a híd mindjárt összeomlik. Horatius átküldte két társát a másik oldalra, maga azonban maradt. Fenyegetően hordozta végig szemét az etruszkokon.
– Itt állok egymagam, testemmel védve ezt a hidat. Hát nem akad közöttetek egy sem, aki párviadalra merne velem kiállani?
De azok csak álltak gyáván, hüledezve. Egyik sem lépett előre. Horatius ekkor így kiáltott:
– Rabszolgái vagytok csak gőgös királyotoknak! Hitványul lemondtatok szabad voltotokról, és most mások szabadságát jöttetek elrabolni!
Az etruszkok csak álltak ámulva, egyik a másiktól várta, hogy párharcba bocsátkozzék. Végre a közös szégyen mozdulásra bírta őket, egyszerre kezdtek kiáltozni, és egyszerre minden oldalról feléje vetették dárdájukat. Repültek a hatalmas hajítófegyverek, de Horatius kivédte őket, koppanva, recsegve álltak meg a hős római pajzsában. Ő még egy-két lépést hátrált, majd egy ugrással a hídon termett, hogy még hamarjában átfusson a túlsó oldalra. Az etruszkok utána. És már ölték, taszították volna, de ekkor a híd fülsiketítő robajjal összeomlott. A híd deszkái, gerendái csattanva tűntek el a ragadó ár hullámai között, lángnyelvek csaptak fel, katonák kiáltozása hallatszott. Az etruszkok rémülten megtorpantak. Az iszonyú zajban, por és füst közepette ott állt előttük Horatius hatalmas alakja, már ő sem jutott át a hídon, az etruszkok oldalán maradt. Ekkor fennhangon így fohászkodott:
– Tiberis atya, kérlek a te szentséges voltodra, fogadd be kegyes folyamodba ezeket a fegyvereket, fogadd be ezt a katonát! – És belevetette magát a habokba. Bár hullott rá özönével a fegyver, a nyíl és dárda, sértetlenül úszott át övéihez.
Róma megmenekült az etruszk betöréstől.
Az állam és a nép meghálálta Cocles hősi tettét. A népgyűlés terén, a fórumon állítottak szobrot neki. Földet is kapott, akkorát, amekkorát egynapi munkával körül tudott szántani.

Porsenna király nem tudta váratlan rohammal bevenni Rómát. Új elhatározásra jutott.
– Kiéheztetem, és így kényszerítem térdre a várost.

Körülzárta seregével Rómát, teremtett lény a gyűrűn sem kifelé, sem befelé át nem hatolhatott. Számítása helyesnek bizonyult: a városban napról napra fogyott az élelem, szomorúvá és csüggedtté váltak az arcok.
Élt a városban egy nemesifjú, Gaius Mucius volt a neve. Úgy határozott: ki fog lopózni a városból, belopakodik az ellenség táborába, és megöli a királyt.
Mucius elindult. Egyszerű ruhát öltött, amely az ellenség táborában sem kelthetett feltűnést. Ruhája ráncaiba tőrt rejtett. Már átkelt a Tiberisen, kint volt a város előtt a fénytelen éjszakában, teljesen egyedül, magánosan. Arra tartott, amerre a lárma és a nyüzsgés legerősebb volt. Éppen zsoldot fizettek a katonáknak, azért sorakoztak fel; az emelvényen levő díszes ruhások egyike pedig biztosan a király maga, a másik az írnoka vagy más főembere. De melyikük Porsenna? – ez volt a kérdés. Megkérdezni nem merte, mert hát melyik katona ne ismerné királyát? Beállt hát ő is a sorba, és együtt tolongott a többiekkel, otthonosan viselkedett. Így jutott el végre az emelvény elé. Megragadta ruhájában a tőrt, hatalmas ugrással fönt termett az emelvényen, és szíven szúrta a hozzá közelebb álló férfiút. Az menten meghalt. Az írnok volt…
A király harsány parancsára a katonák sorai rendeződtek, elfogták Muciust. Mucius még ekkor sem látszott félénknek, inkább félelmetes volt, amint a hirtelen támadt csendben lassan beszélni kezdett:
– Római polgár vagyok, Gaius Mucius a nevem. Ellenséged vagyok, ellenségemet akartam megölni. Most kész vagyok a halálra. De vigyázz, ne légy tévedésben, azt ne hidd, hogy egyedül én készültem arra, hogy megöljelek! Hosszú még mögöttem azoknak a sora, akik ugyanerre a dicsőségre vágynak. És mind itt lesz a maga idején! Készülj hát arra, hogy minden órában, mindenütt, ahol nem is gondolod, halál fenyeget. Legrejtettebb zugodban is reszkess ellenséged tőrétől! Ilyen háborút esküdött ellened Róma ifjúsága!
Porsenna megértette, milyen veszedelem fenyegeti, elsápadt.
Intett testőreinek.
– Vigyétek! Tűzzel égessétek, és vallassátok, csikarjátok ki az elvetemültből igaz vallomását. Igaz-e, amit itt mondott?
Mucius azonban fölszegte a fejét, mereven Porsennára nézett, és így szólt:
– Íme, lásd, milyen hitványság a test azok számára, akik csak a dicsőséget keresik! – Ezzel odalépett az áldozati oltárhoz, és az állandóan égő tűzbe beletartotta jobb kezét, és égette jajszó, szemrebbenés nélkül.
Porsenna megrémült, egy percig dermedten nézte, majd odaugrott, és eltaszította Muciust az oltártól.
– Micsoda ember vagy te, ki magaddal szemben még merészebb voltál, mint velem szemben?! Magasztalnám, sőt megjutalmaznám vakmerő bátorságodat, ha engem és népemet szolgálnál vele. Most menj sértetlenül és bántatlanul; ekkora hősiességet még az ellenségben is meg kell becsülni.
Ezekre az emberi szavakra Mucius lelkében is megszűnt a gyűlölet. Így válaszolt:
– Látom, megbecsülöd a férfias erényt. Vedd hát jóságodért azt, amit fenyegetésre nem kaptál és soha ki nem csikartál volna belőlem. Tudd meg, hogy háromszázan vagyunk, a római ifjúság vezérei, akik megesküdtünk, hogy életedre törünk. A sors engem jelölt elsőnek. A többiek is mind a kedvező alkalmat lesik, hogy téged megöljenek!
Porsenna állta a szavát, elbocsátotta Muciust, s az etruszk katonák tisztelettel nyitottak neki utat. Rómában is elterjedt híre az eseménynek. Ünnepelték Muciust, magasztalták hőstettét. A római ifjúság példaképe lett. És mert az etruszk oltár tüze valósággal elsorvaszŹtotta jobb kezét, azontúl balkezesnek, Scaevolának nevezték.

Az etruszk királyt Scaevola páratlan hősiessége és a háromszáz római ifjú esküje annyira megrémítette, hogy követeket küldött Rómába, és önként ajánlott békét a városnak.

Mucius Scaevola csodálatra méltó hőstette megmentette Rómát. Összeülhettek a két nép vezetői, hogy békéről tárgyaljanak. Porsenna, a támadók királya azt kérte, hogy adjanak a rómaiak kezeseket, amíg a tárgyalások folynak. A rómaiak ezt a feltételt elfogadták. Így hát a békét megkötötték. A király elvezette seregét, és eltávozott a római földről. Nem volt többé ellenség sehol!
Cloelia egyike volt a túszul adott hajadon lányoknak. Amikor a visszavonuló etruszkok nem messze a Tiberistől tábort vertek, ő – mikor a nagy melegben az őrök elszunnyadtak – társnőit mind kicsempészte a táborból. Mire észrevették szökésüket, ők már a Tiberisbe merülve javában úsztak a túlsó part felé. Hiába hajigálták rájuk a dárdákat, sértetlenül partra értek. Cloelia visszavitte társnőit szüleik házába.
Amikor a királynak hírül vitték Cloeliáék szökését, nagy haragra lobbant. Azonnal követeket menesztett Rómába, hogy Cloeliát kezesül visszakövetelje, a többiekkel nem törődött.
– Mondjátok meg a rómaiaknak, ha a kezest vissza nem adják, úgy tekintem őket, mint a szerződés megszegőit, és azonnal visszafordítom seregemet Róma ellen.
Az adott szó kötelezte ugyan a rómaiakat, de azért próbálták menteni a hős leányt. Azt üzenték Porsennának, hogy ők a szerződés szerint átadták a túszokat, arról nem tehetnek, hogy visszaszöktek, miért nem vigyáztak rájuk jobban? Mikor erre Porsenna seregét visszafordíŹtotta, és újabb háború fenyegetett, Cloelia maga könyörgött a szenátusnak, hogy szolgáltassák ki Porsennának. Az atyák, ha nehéz szívvel is, de teljesítették kérését. Cloeliát visszavezették az etruszk táborba.
Porsennának a követek hírül vitték Cloelia visszatérésének történetét.
A király nem győzött csodálkozni.
– Micsoda nép ez! Micsoda bámulatos emberek ezek!
A leányt maga elé bocsátva, így szólt hozzá:
– Dicsérem, leány, vakmerőségedet és hazaszeretetedet, és nemcsak hogy nem büntetlek meg, hanem megjutalmazlak érte. Jutalmad az lesz, hogy szabadon bocsátlak, és azonfelül a nálam kezességben levő túszok közül is kiválaszthatod azokat, akiket akarsz, és magaddal viheted őket Rómába.
Cloelia a túszok közül a fiatalokat választotta ki. Ezt maguk a túszok is helyeselték, hiszen az ellenség kezei közül elsősorban a fiatalokat kell kimenteni, akik majdan pajzsai és dárdái lesznek Rómának.
A béke tehát ismét helyreállt a rómaiak és az etruszkok között. A rómaiak azt a hősiességet, melyet Cloelia tanúsított, mely eddig nőben páratlan volt, páratlan ajándékkal hálálták meg. Lovas szobrot állítottak neki. Ott állt ez a szobor a Szent út mellett, ahol az a Velia domb tetejére kapaszkodik, századokon át hirdetve egy római nő dicsőségét. Porsenna egyre jobban tisztelte a rómaiakat. A rómaiakkal kötött békét nem engedte többé zavarni. Barátságát nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyította. Valamennyi túszt szabadon bocsátotta, és azt a földet, melyet szerződés szerint Vejihez csatoltak volna, ismét visszaadta Rómának.
De legszebb és legbarátibb cselekedete talán az volt, hogy amikor tábort bontott a dombon, megparancsolta katonáinak, hogy minden élelmiszert hagyjanak ott. Tudta, hogy Róma mekkora szükséget szenved. Az ő tábora pedig telve volt a szomszédos földek és hazája gazdag termésével. Így aztán vége szakadt Rómában a sok nélkülözésnek.
Így kötöttek a rómaiak tartós és hű békét Porsennával.

BENEDEK ELEK: A CSODASZARVAS
Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái* a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vetette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.

Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.
Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. Nagy ritkán ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevekedtek.
Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől. Gondolta magában Nimród: “Na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem”. Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a szívük húzza. Mondta is a fiainak:
– Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.
Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratját, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elkalandozának. Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:
– Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.
– Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.
– Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!
– Már régen forgatom én is ezt a fejemben – mondá Magyar -, csak ajangottam* elémondani. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.
– No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.
Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza sem jőnek, míg a hó le nem szakad.
Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő-mező. Szemmel be nem lephető,* végetlen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltanak vadakkal.

Hej, ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon, nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.
– Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! – kiáltott Hunor.
– Csodaszép, csodaszép! – kiáltott Magyar is -, még nem láttam ehhez hasonlatost.
– Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart.
Habba keveredtek* a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!
Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát… De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.
– Be szeretnék itt maradni örökre! – mondá Hunor áradozó szívvel. – Hát te, öcsém, Magyar?
– Én is, bátyám, én is!
– De vajon mit szól majd az édesapánk?
– Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.
Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte:
– Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek.
Mondá Hunor:
– Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.
– S az én országom nem kell tinéktek? – kérdé Nimród bánatosan.
– Apám – szólt most Magyar -, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.
Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:
– Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.
Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.
v- Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!
Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.
Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.
Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak.
Azt mondta Hunor:
– Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra* is!
– Jól van, bátyám, menjünk.
Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.
Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.
Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.
Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.
Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.
Mondta Hunor az ő párjának:
– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!
Mondta Magyar is az ő választottjának:
– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!
Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.
Ez volt az ő esküjök.
Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek. Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.
Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok. Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.

WASS ALBERT: EMESE ÁLMA

Messze keleten, a végtelenbe vesző, füves síkságon, békés, szép életet éltek a magyarok.

Lassan terelgették nyájaikat legelőről legelőre a fű növése szerint, s asszonyaik, gyermekeik nehéz, hatkerekű sátorszekereken követték a nyájak útjait. Hosszú szarvú, fehér ökrök vonták a szekereket, serdülő leányok nógatták az ökröket, s a sátrak likán kék füst szállt föl az ég felé, ahogy odabent asszonyok főzték az ételt.Férfiak, legények, serdülő kamaszok a nyájakat ügyelték lóháton, mások vadásztak, halásztak.

Ez a nyájait terelgető lovasnép a csillagoktól tanulta a bölcsességet, és a puszták végtelen síkjától a türelmet.

Nem építettek házakat maguknak. A szellős sátor tisztább volt és sokkal kényelmesebb, mint a megtelepedett népek alacsony földkunyhói, vagy sötét kőházai. Sátraikat színes szőnyegek díszítették, s öltözetük is jobb volt, mint a megtelepedett népeké. Szakértelemmel cserzett, puha bőrruhát viseltek a magyarok, s alatta vászonból készült alsóruhát, amit abban az időben még sem a rómaiak, sem a görögök, sem a germán népek hírből sem ismertek.

Ősi szokás szerint a fiúgyermek hároméves koráig anyja sátorszekerén töltötte életét. Mikor betöltötte a három évet, kapott egy birkát, amin lovagolni tanulhatott, és egy gyermek-íjat, hogy hozzászokjon a használatához. Birkáján ülve követte a nyájak mozgását, míg be nem töltötte a hatodik esztendőt, és apja megajándékozta egy csikós-kancával.

Megesett, hogy a csikóval együtt szopta a kancát a gyerek is. Mire elérte a tizedik esztendőt, ismernie kellett harminchárom ősének a nevét. Megtanult lovat pányvázni, vágtató ló hátáról vadat nyilazni, értett a pásztorkodás minden csínjához, és futárszolgálatot végzett szükség esetén, vadászhatott egyedül, és a csatában apja fegyverét hordozta.

A csaták egyre gyakoribbak lettek a síkságon, míg végül is hozzá tartoztak az élethez. A régi jó idők elteltek már, amikor mindenki számára volt bőven hely a nagy síkságon, s csak kalandra vágyó legények portyáztak csatát keresve. Népek és nyájak megsokasodtak, s harc döntötte el, hogy ki él meg és ki nem. A gyöngébb törzseket észak felé szorították föl az erősebbek, ahol rövidebb volt a nyár és szigorúbb a tél s az élet nehezebb.

Pásztorkodó népek számára mindég a váratlan ráütés volt a legnagyobb veszedelem. A nyílt mezők nem nyújtottak menedékhelyet. Porfelhő jelent meg az ég alján valahol, s még a birkán lovagló kisgyermek is tudta, hogy csak veszedelmet jelenthetett. Abban az időben a besenyők voltak a magyarok legádázabb ellenségei. Ez a harcias rokon-nép kelet felől nyomult nyugatnak a nagy síkságon, akárcsak századokkal azelőtt a hunok meg a magyarok tették. Támadásuk pusztulást jelentett mindenki számára. Besenyők nem kértek s nem adtak kegyelmet.

Egy szép meleg, nyári napon szokatlanul kis létszámú törzs vonult lassan a síkságon, keletről nyugatnak. Csaba vezér leszármazottjának, Ügyeknek a törzse volt a vándorló csoport. Elöl a fiatal törzsfő maga vezette a harcosok csapatát táncos, fekete ménjén. Mögöttük, az első sátorszekéren, fiatal asszonya, Emese. A szekérsort nem követték nyájak, mint máskor. Ügyek és Emese útban voltak a táltos szállásához, hogy áldást kérjenek házasságukra. Délről gyorsan közeledő porfelhő tűnt föl hirtelen. Jókora besenyő portya támadt reájok.

Nem volt fejveszett kapkodás. Erős karok emelték be a szekerekbe a kisgyermekeket. A szekéroszlop megállt. Asszonyok, gyermekek íjak után nyúltak. A lovasok félkörben helyezkedtek el a szekerek és a támadók között. Nyilaik leszedték a nyargaló lovak hátáról a támadók első sorát. Gondosan célzott nyilak süvítettek elő a szekérponyvák alól is. De a támadás jött tovább.

Ügyek és emberei kardot vontak, csákányt markoltak. Tudták, hogy az ellenség túlerőben volt, és csupán a csoda menthette meg őket. De készek voltak meghalni, mindannyian. Egyszerre csak új porfelhő támadt nyugaton. Szélesebb, nagyobb, mint amit a besenyő lovak vertek föl azelőtt. Gyorsabban is közeledett. Már hallani lehetett a paták dübörgését is. A besenyők megtorpantak, de már késő volt. Megnyílt a porfelhő és hosszú, gonosz szarvak hatalmas erdeje jelent meg, sok ezer nyargaló, megvadult fehér marha, s kikerülve az ismerős szekereket, rászakadt a megdöbbent besenyőkre, porba taposva lovat és embert. A hatalmas ökörcsorda mögött magyar csordások nyargaltak habzó lovakon, pattogó karikásokkal. Vezetőjük megállította ágaskodó lovát Ügyek előtt.

– Hála legyen Úrnak – lihegte az ember -, idejében jövénk!

– Ki küldött? – kérdezte Ügyek.

– A táltos parancsa, uram – felelte a főpásztor -, Attila vérének nem szabad elvesznie!

Másnap Ügyek törzse, az utolsó hun törzs, megérkezett a táltos szállására. Hatalmas tömeg gyűlt egybe az oltárkő körül, és üdvrivalgás fogadta Ügyeket, amikor leemelte Emesét a sátorszekérről. Ősi szokás szerint a fiatal pár egy tányérból evett, egy kupából ivott, s utána a talpig fehérbe öltözött táltos rájok adta az áldást.

– Nemzetünk Istene, Úr, áldd meg ezt az embert és ezt az asszonyt, hogy sok gyermekük legyen, és Attila vére ne pusztuljon ki soha! Azon az éjszakán a nász-sátor körül égő fáklyákkal a kezükben fiatal harcosok őrködtek, fáklyáikkal tűzfalat képezve a sátor körül, hogy Ármány, a gonosz, be ne osonhasson fiatal vezérükhöz és szép asszonyához.

Az éjszaka közepén Emese fölébredt. Szeme végigjárta a sátor félhomályát, melyet csak a kintről beszűrődő fáklyák fénye világított meg. Nézte a sátor-oszlopok cifra aranyozását, a padló gazdag, puha szőnyegeit, a falakat borító selymek és bársonyok pazar pompáját. Ahogy Emese szeme körüljárta a sátor gazdag kincseit, boldog büszkeség töltötte el szívét. Magyarok törvénye szerint egyetlen felesége Ügyeknek,Attila leszármazottának.

Egyszerre csak úgy tetszett, mintha hatalmas szárnyak suhogását hallotta volna az éjszaka csöndjében. A sátor bejáratát fedő nehéz szőnyeg mögül mintha két tüzes szem, egy óriási madár szemei néztek volna reá. Sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni akart, hogy fölébressze álmából urát, Ügyeket, de nem tudta mozdítani karjait.

Az óriási sas, a szent TURUL madár, reáereszkedett, és betakarta széles, fekete szárnyaival. A hatalmas szárnyak alatt Emese álmot látott. Kristálytiszta folyó indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé, egyre duzzadva, növekedve, míg valóságos áradattá válva áthullámzott hólepte hegyeken, és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot. Ott megállt a folyó s vizéből kinőtt egy csodálatos fa. Tiszta aranyból volt minden ága és minden levele annak a fának, és ágain aranygyümölcsök nőttek. Álmában Emese lefeküdt a csodálatos fa alá, a szépséges-szép ország kellős közepén, és álomba merült.

Amikor fölébredt, ura sátrában találta magát. Napsugaras, szép reggel volt. Tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak az emléke vele maradt egy életen át.

Kilenc hónapra rá fia született Emesének. Az álomra való emlékezés miatt ÁLMOS-nak nevezték el a gyermeket, aki később ÁRPÁD apja lett, azé az Árpádé, aki valóra váltotta Emese álmát és elvitte a magyarokat, síkságokon és hólepte hegyeken át a hunok hajdani hazájába. Ahol még ma is élnek, több mint tizenkét évszázad után.

 

WASS ALBERT: VÉRSZERZŐDÉS

 

Átkelvén az ATIL (Volga) folyón, néhány évig ATILKÖZBEN maradtak a magyarok, azonban nem telepedtek meg ezen a földön. Csupán nyájaikat legeltették, és sátorszekereiken tanyáztak.

Táboraik törzsek szerint oszlottak meg, a törzseken belül pedig nemzetségek szerint. Egy-egy nemzetség szekértábora kör alakban helyezkedett el, nehéz, vasalt rúdjaikkal kifele, mint a sündisznó tüskéi. Ez a módszer a támadásokkal szemben hatásosnak bizonyult.

Egy szép napon görög követ érkezett a magyarok táborába, több szekérre való ajándékot hozva Bizáncból. Felvonultak ELŐD elé, aki a magyarok KENDÉJE volt, és azt kérték tőle a császár nevében, hogy mint Bizánc szövetségese, indítson hadat a szomszédos besenyők ellen. A KENDE válasza meglepte a görögöket.

– Nekem nincs hatalmam a hadsereg fölött – felelte Előd, a magyarok kendéje -, én csak békeidőben uralkodom. Ha háborúra kerül a sor, a törzsek fejei Gyulát választanak maguk közül, és ő a főparancsnok, akinek mindenki engedelmeskedik, még én is.

A görögök unszolására Előd tanácsba hívta a hét magyar törzs vezéreit. A hét vezér visszautasította a görögök ajánlatát. Nem kívántak háborút csupán a háború kedvéért, még gazdag ajándékért sem.

A csalódott görögök visszatértek császárukhoz, és jelentést tettek sikertelen útjokról. A császár krónikása pergamenre írta a nomád magyaroknál tett látogatás útján szerzett különös tapasztalatokat.

“Béke idején a KENDE uralkodik a magyarok felett” írta föl a krónikás, “míg háború idején a GYULA, akit a törzsek fejei választanak.”

Atilközben állomásozva a magyarok előkészületeket tettek a nagy útra, Atilla örökségének visszafoglalására. Portyák kalandozták be nyugat felé a völgyeket, hágót keresve a hegyeken át, melyen át lehessen vontatni a nehéz szekereket. Hogy biztosítsák a zavartalan átvonulást, szövetséget kötöttek a szászokkal is, Álmos fiának, Árpádnak leányát, a megkeresztelkedett Ágotát feleségül adván a szászok hercegéhez.

Leó, görög császár, többszöri felszólítása után LEVENTE, egy sereg fiatal harcos élén elindult a görögök megsegítésére a bolgárok ellen.

A magyarok ugyanakkor szerződést kötöttek Kijev hercegével, mely szerint a szlávok elvállalták, hogy jó előre kiirtják az erdőt a vonuló magyarok előtt, és a szekerek számára utat építenek a Vereckei-hágón át. A szlávok boldogok voltak, hogy ilyen könnyűszerrel megszabadulhattak a veszedelmes új szomszédoktól, és vér helyett verejtékkel fizethettek a szabadulásért.

Végül is a magyarok készen voltak a nagy útra. Elérkezett az ideje, hogy vezért válasszanak maguknak, aki egyesíteni tudja a törzseket, és elvezeti őket Atilla földjére. ÁLMOS kürtje nagytanácsba hívta a törzsek vezéreit és a nemzetségek fejeit.

Díszpompába öltözve jelentek meg a vezérek és a nemzetségfők, köztük a három újonnan csatlakozott KABAR törzs vezérei is. Csillogott a napfény a kócsagtollas, ékszeres forgókon, kardmarkolatokon, menték, kacagányok gyöngyökkel díszített aranyláncain. Csupán az öreg Álmos állt ott egyszerű öltözetben, Atilla pedig puha, fekete bőr-öltözetében. Talpig fehérben állt mellette a táltos. Mégis mindannyian levették fövegüket, amikor Álmos és a táltos megjelentek a nagytanács előtt, mert ők hozták magukkal a nemzet két legféltettebb kincsét, az ÚR Kardját, és egy egyszerű fából vájt kupát, melyből valamikor a nagy Atilla ivott. A nagygyűlés sátrát négyzet alakban vette körül az egybegyűlt nép. Az egyik oldalon rang szerint állva a harcosok. A másik oldalon színpompás viseletükben a nyájak gondozói. Elöl a csikósok, majd a gulyások, aztán a juhászok és végül a kanászok. A harmadik oldalt asszonyok és lányok töltötték meg, színpompás viseletben, a negyedik oldalon pedig néma türelemmel álltak az öregek.

Bent a nagy sátorban hosszúra nyúlt a tanácskozás, de odakint néma türelemmel várakozott a tömeg. Végül is félrelebbent a bejárat bőrfüggönye, és vén Álmos lépett ki rajta, s mögötte a törzsek vezérei. A tömeg felé fordulva beszélni kezdett Álmos.

– Eljött az ideje, hogy visszaszerezzük örökségünket, Atilla földjét. Úgy kívánja a törvény, hogy közös vezért válasszon magának a nemzet, aki úgy háborúban, mint békében összetartsa a törzseket, mert nem lesz könnyű ám visszafoglalni őseink földjét, és még nehezebb lesz megtartani azt. Nemzetté kell kovácsolódjanak a törzsek megint, egy vezér és egy akarat alatt, mint ahogy Atilla idejében volt.

– Hosszú éveken át én voltam egy vándorló törzs vándorló vezére. Az én időm eltelt már. Hajam fehér, és az égi mezők őrei lassanként nyitják már számomra a kaput a Hadak útja felé. A törzsek vezérei idősebbik fiamat, Árpádot választották, hogy egy életre a nemzet legfőbb vezére legyen.

A hét vezér pajzsot tartott Álmosfia Árpád elé, és ahogy Árpád rálépett a pajzsra, a pajzzsal együtt magosan a fejük fölé emelték. Egyenesen állt ott, a magosra emelt pajzson, barna haján csillogott a nap fénye, és bátor sas-szeme messzire elnézett a tömeg fölött. Kezében ott csillogott Isten kardja, és egyenesen nyugat felé mutatott.

– Éljen Árpád, a magyarok vezére! – szakadt fel a tömegből az ujjongás.

– Vezess, Árpád vezér!

Atilla fakupájával a kezében előre lépett a táltos.

– Lépjetek elém, hét vezérek – mondta a táltos hangos szóval -, és ti, kabar vezérek, kik csatlakoztak hozzánk, ti is lépjetek ide! Esküdjetek hűséget Árpádnak és örökös leszármazottainak!

Egyenként léptek a vezérek a táltos elé. Egyenként vágtak eret karjukon, és csöppentették vérüket Atilla kupájába. Utolsónak maga Árpád. A táltos bort öntött a vérbe, loccsantott belőle a földre, majd néhány csöppet a szél minden irányába. Aztán a vezéreknek nyújtotta a kupát, és sorra mindegyik ivott belőle.

– A mai naptól kezdve – mondta hangos szóval a táltos – minden magyar, minden hun és minden kabar egy nemzetté váljék, mint ahogy eggyé vált a vér ebben a kupában.

Utolsónak Árpád ivott.

– Én és minden leszármazottam – mondta ki a fogadalmat Árpád – tiszteletben kell tartsa a törzsek és nemzetségek rendjét. Hallgatnia kell tanácsukra, és nem emelhet fegyvert ellenök. Ha én, vagy bármely leszármazottam megszegné ezt az esküt, testét ne fogadja be a föld, lelkét tagadja meg az ég!

– Ég és föld hallotta esküdet, Álmosfia Árpád – mondta zengő, mély hangon a táltos -, ha megszeged azt, föld kidobja tested, s ég megtagadja lelked. Úgy legyen!

 

WASS ALBERT: ÁLMOS HALÁLA

 

Árpád főhada lassan haladt fölfele a kanyargó csapáson a Vereckei-hágó felé. A lovassereget nyomon követte az egyesült magyar törzsek végtelenbe nyúló szekérsora. Nehezek voltak a szekerek, lassan mozogtak. Az út két oldalán sötét erdők borították a hegyoldalakat. Égbe nyúló fenyők, s közöttük itt-ott a magyarok szent fája, a fehér törzsű nyír. A szekerek mögött jöttek a nyájak és ménesek. Sok-sok ezer ló, szarvasmarha és birka. Az erdők között nem volt a jószág számára legelő, így sietniök kellett a tereléssel, amennyire csak lehetett. Emiatt az élcsapat meg sem állt a gerincen, csak haladt tovább, lefele a túlsó lejtőn, míg csak le nem értek a hegyeken túli füves dombvidékre. Az UNG folyó partján tábort ütöttek.

Másnap kora reggel vén Álmos áldozatot mutatott be Hadúrnak, a magyarok Istenének. Háromszor körülvezetve a töretlen fehér mént az égő tűz körül, Álmos halkan beszélt a lóhoz.

– Röpülj, lovam, röpülj, az égi mezőkre, add hírül a magyarok megérkezését Atilla földjére, és kérd népünkre az Úrnak áldását. Ahány csöpp véred erre a szent földre aláhull, annyi évszázadig éljenek békében a magyarok ebben az új hazában.

Áldozás után az ősz hajú vezér nem tért vissza a sátrába. Faekét hozatott elő, hat hófehér ökröt fogatott elébe, s fiának, Árpádnak odanyújtott egy tarisznyát tele tiszta búzamaggal. A népek csodálkoztak, a vezérek és főemberek fejüket csóválták.

– Minek akar az öreg vezér szolgához való munkát végezni? – morogtak egymás közt.

De Álmos odaparancsolta a vezéreket, hogy vezessék az ökröket, ő maga pedig megmarkolta az eke szarvait. Barázdát barázda után szántottak föl így az új haza puha, fekete földjében, míg az öregember arcán izzadtságcsöppek gyöngyöztek alá. Árpád engedelmesen követte az ekét teljes uralkodói díszben, és szórta a magot a tarisznyából a felszántott földbe.

Az utolsó barázda végén vén Álmos megállt.

– Örökre való kötést tettünk veled, magyarok földje – mondta lassú, mély, zengő hangon -, kötést tettünk, és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel. Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát, és verejtékünkkel tartjuk meg magyarnak. Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld, nem panaszkodunk miatta. Cserébe annyit kívánunk csupán, hogy asszonyaink termékenyek legyenek, gyermekeket szüljenek, akik továbbviszik ezt a kötést, és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a földért, amikor mi már nem leszünk.

Azon az éjszakán Turulfia Álmos, egy vándorló törzs vándorló vezére, átszenderedett békésen a másik világra, ahol fehér ménje várakozott már reá a csillagporos égi mezőkön.

 

Lengyel Dénes: Régi Magyar Mondák

A FEHÉR LÓ MONDÁJA

– A Képes Krónika nyomán –

Árpád vezér és nemesei hallottak Pannónia gazdagságáról, hogy legjobb folyó a Duna, és jobb föld a világon sehol sincsen, ezért közös elhatározással elküldték egy hírszerzőt, név szerint Kusidot, hogy az egész földet szemlélje meg, és a föld lakóit kérdezze ki.

Amikor Kusid Magyarország közepébe eljött, és a Duna menti részekre leszállott, azt látta, hogy a táj kellemes, körös-körül a föld jó és termékeny, a folyó jó és füves – mindez tetszett neki. Ezután elment a tartomány fejedelméhez, aki Attila után ott uralkodott; a fejedelmet Szvatopluknak hívták.

Kusid köszöntötte népe nevében, és az ügyet, amiért odament, előadta.

Amikor Szvatopluk a magyarok szándékát meghallotta, nagy örömmel örvendezett, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy az ő földjét megműveljék. Örömében a követet kegyelmesen elbocsátotta. Kusid pedig a Duna vizéből kulacsát megtöltötte, perje fűvel tömlőjét megrakta, aztán a fekete földből rögöket vett fel, azzal az övéihez visszatért.

Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt.

Ezután közös határozattal Kusidot a fejedelemhez visszaküldték, és Szvatopluk fejedelemnek egy nagy fehér arabs paripát, arábiai arannyal aranyozott nyereggel, aranyos fékkel a földért elküldöttek. Amikor Szvatopluk fejedelem az ajándékot meglátta, még jobban megörült, mert azt hitte, hogy ezt földjéért mint telepesek küldték.

Ekkor Kusid a fejedelemtől azt kérte, hogy földet, füvet és vizet adjon. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt:
– Legyen nekik ezért az ajándékért annyi, amennyit akarnak. Kusid pedig ezzel a hírrel az övéihez visszatért.

Árpád vezér ezalatt a hét vezérrel Pannóniába bejött, de nem mint vendég, hanem mint a föld jogos örököse és birtokosa.

Ekkor a magyarok egy másik követet küldtek Szvatoplukhoz, és ilyen üzenetet bíztak rá:
– Árpád és vitézei neked azt mondják, hogy azon a földön, amelyet tőled megvettek, tovább semmiképpen se maradj. A földedet lovon, a füvedet féken, a vizedet nyergen megvették, és te szegénységed meg kapzsiságod miatt a földet, a füvet és a vizet nekik átadtad.

Amikor a fejedelemnek ezt az üzenetet átadták, mosolyogva így szólt:
– Azt a lovat bunkósbottal agyonüssék, a féket a mezőre kivessék, az aranyos nyerget a Duna vizébe hajítsák!

Erre a követ így szólt:
– És ebből, uram, a magyaroknak mi kára lesz? Ha a lovat megütteted, az ő kutyáiknak adsz eleséget, ha a féket a fűbe kiveted, az ő embereik, akik a füvet kaszálják, az aranyát megtalálják; ha pedig a nyerget a Dunába hajítod, halászaik az aranyos nyerget a partra kiteszik és hazaviszik. Ha a föld, a fű és a víz az övék, akkor minden az övék!

Amikor ezt a fejedelem meghallotta, gyorsan sereget gyűjtött, mert félt a magyaroktól. Szövetségeseitől is segítséget kért, majd a csapatokat egyesítette, és a magyarok elé vonult.

A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme velük volt: színük elől Szvatopluk fejedelem futásnak eredt.

A magyarok egészen a Dunáig üldözték. Ott Szvatopluk ijedtében a folyóba beleugratott, és a sebes vízbe belefulladt.

 

Lázár Ervin: A szentgalleni kaland

– Na, mit állsz ott, mint a kapubálvány?! – kiabálták neki a barátok, de Heribáld dacosan oldalt vetette a fejét.

“Úgy állok, ahogy akarok. Ha úgy tartja kedvem, meg sem mozdulok egész estig.” S álldogált tovább a nyüzsgő kolostorudvar közepén megbántottan és gőgösen. Hogyisne lett volna megbántott és dacos, hiszen nem adták ki az idei bőrjáradékát, és itt áll elrongyolódott saruban. “Tessék, csak tessék, vessetek egy pillantást a sarumra! Hát saru ez?!   Laffog a talpa, a szíjai elszakadoztak. Szégyen a lábon. S különben is, nem dolgozni jöttem én ide, hanem imádkozni.  Elmerülni a csendben és az áhítatban. Közelebb jutni az Úrhoz. ”

– Azt hiszitek, Istennek tetsző cselekedet, hogy fegyvereket fabrikáltok? Nem azért gyűltetek e falak közé. És különben is, ami jár, az jár – prédikált Heribáld, a többiek nevették.
– Majd jön Engilbertus apát, és megmondja neked, hogy miért gyűltünk e falak közé – mondta egy testes barát, miközben szaporán forgott kezében a szerszám.
– Már jön is – kiáltotta valaki, mire még szaporábban csengtek a kalapácsok, magasabb hangra váltottak a fűrészek és reszelők, a vonókések gyorsabban hámozták a fáról a kunkorokat.
Engilbertus apát a lépcső tetejéről végigröptette tekintetét a nyüzsgő barátokon.
– Gyere gyorsan, állj be te is – suttogta valaki Heribáldnak.

De neki aztán suttoghatott. Állt mozdulatlanul az udvar közepén, mint sziget a tengerben.    Engilbertus elégedetten nézte a szorgalmasan munkálkodó testvéreket, a lándzsahegyeket kalapáló kovácsokat, a kardélező köszörűsöket, a feszülő háttal dolgozó íjkészítőket, a bőrvértekkel foglalatoskodó szíjgyártókat, s közben megakadt a szeme Heribáldon. Bosszúsan összerándult a szemöldöke, lassú léptekkel odasétált a barát elé.
– Hát te, testvérem? Te miért nem dolgozol?
– Ebben a saruban? – méltatlankodott Heribáld, s csuháját, mint egy kacér nő a szoknyáját, combig felhúzta, s jobb lábát magasra emelve meglebegtette döglött madárra emlékeztető saruját az apát előtt. Engilbertus elfintorodott, a barátok háta rázkódott a visszafojtott nevetéstől.
– Szégyelld magad – mondta hangosan Engilbertus -, a magyarok fölégetik házainkat, kardélre hányják a csecsszopókat is, rabolnak, fosztogatnak, meggyalázzák templomainkat, s neked a sarudon jár az eszed.
– Ilyen saruban nem harcolok a magyarok ellen. Ilyen saruban én nem is félek a magyaroktól.

Engilbertus legyintett, és otthagyta Heribáldot.
– Szóval nem félsz a magyaroktól? – nevetgéltek a barátok.
– Majd karóba húznak.
– Felnégyelnek.
– Eleven tűzön elégetnek.
– Ló farkához kötöznek.

Nagy nevetgélés közben ijesztgették Heribáldot, de ő fel se vette, még a fél lábon állást sem hagyta abba.

Ám egy pillanat alatt kikerült a figyelem középpontjából, mert a kapuőrök berohantak az udvarra, integettek, kiabáltak, a barátok – az egy Heribáld kivételével – mind a kapuhoz tódultak. Egy lovas vágtatott be, leugrott csatakos lováról, és Heribáld elé térdelt:
– Atyám, a magyarok!

Engilbertus intésére olyan lett az udvar, mint a hangyaboly. Csak Heribáld nem mozdult továbbra sem. De most már senki nem törődött vele. Lovakat nyergeltek, ökröket fogtak a málhás szekerek elé. A kincstartó atya egy hatalmas kulccsal kinyitotta a kincsesház ajtaját, ordták a barátok a szekerekre az aranyat, ezüstöt, a díszes kelyheket és cifra gyertyatartókat. Mentették szent könyveiket, a templom kincseit, az oltáriszentséget maga Engilbertus hozta, láttára a barátok, málhával a hátukon, csomagokkal a kezükben, térdet hajtottak, egyedül csak a megátalkodott Heribáld állt ott az udvar közepén, mint a cövek.

Szekérre rakták az élelmiszereket is, a tartalék bőröket, vásznakat. Néhányan állatokat terelgettek maguk előtt. A pincemester és társai is serénykedtek, de csak néhány hordót sikerült szekérre menteniük.
– Hagyjátok, nincs idő – szólt rájuk Engilbertus – induljatok!

A karaván nekilendült.
– Gyere most már te is – intett az apát Heribáldnak, de ő konokon rázta a fejét, és a sarujára mutogatott. Engilbertus dühösen parancsolta két barátnak, hogy hozzák Heribáldot erővel. De Heribáld küzdött, mint egy oroszlán. Nem ment. Mit volt mit tenni, a két barát sorsára hagyta őt.

Engilbertusék a Sitter folyó fölé magasodó, hegybe rejtett erődítménybe vonultak. Heribáld meg, mint a kapubálvány, állt egymagában a kihalt udvar közepén.

Egy óra sem telt bele, megérkezett a magyarok előőrse. Tíz-tizenkét lovas vágtatott be hujjogatva, kardját lobogtatva a kapun. Körbeszáguldották a kolostorudvart, s hökkenten állították meg lovaikat, amikor Heribáldot észrevették. Körülállták, egyik-másik még meg is tapogatta, élő-e igazán. Az volt. S nem félt. Ez tetszett nekik.
– Hát te?

A kérdő mozdulatra Heribáld a saruját mutogatva magyarázni kezdte, hogy ő bizony erre az évre nem kapta meg a bőrjáradékát. Nagyon nagy sérelem érte, láthatja, aki nem vak. A magyarok nem értették, miről van szó, de hasukat fogták nevettükben. Betódult a kapun a portyázók derékhada is, egyre többen állták körül Heribáldot, úgy bámulták, mint egy csodalényt, ő meg egyre jobban belelendült a saruról szóló panaszbeszédébe, a magyarok harsányakat nevettek, mintha vígjátékot néztek volna.

Majd elunták a nevetgélést, és a kincseket kezdték firtatni. Nagy nehezen megértette, s kacsázó léptekkel vezette a harcosokat a kincstár felé, erőlködve kitárta a vaspántos ajtószárnyat. A katonák csalódottan, dühösen néztek rá. Odabenn néhány poros egyházi zászló árválkodott, s egy hasra esett, aranyfüsttel befuttatott fa gyertyatartó. A kincstár üres volt.

Egy dühös katona kardot rántott, s ott helyben fölnyársalja Heribáldot, ha a barát magasra tartott ujja nem ígéri, hogy tud ám ő még valamit. Nosza, mutasd, lökdösték, és Heribáld a pincébe vezette őket, megdicsőült arccal mutatott a hordókra. Az egyik magyar mérgében buzogányával bezúzta az első hordó oldalát. Heribáld kétségbeeset18ten nézte a kiömlő drága bort, és a hordóra vetette magát, hogy testével torlaszolja el a rést, eközben nem mulasztott el egyet-kettőt kortyintani belőle.

A látványra elszállt a magyarok dühe, harsány nevetés feszegette a pince boltíveit, a katonák süvegükkel fogták föl a kiömlő bort, és jókat húztak belőle.

Mint egy diadalmenet, hordókat görgetve kerültek újra a napvilágra, s Heribáldot, aki serényen segédkezett a hordógurításban, barátságos hátba veregetéssel jutalmazták. Heribáld sem maradt adós, ő is barátságosan hátba veregette a katonákat.

Odakinn már nagy tűz lobogott, nyárson sülő hús illata töltötte be a levegőt. Heribáld szimatolt és nagyot nyelt. Mi tagadás, éhes volt.

A magyarok a tűz mellé görgették a hordókat, s a konyhából odahordott edényeket borral töltötték meg. Ittak, s biztatták Heribáldot is, hogy igyék. Nem kellett neki kétszer mondani.

Csurgott a bor az állára, hasára, a magyarok nevették, mint a gyerekek. Tetszett nekik. Heribáld boldogan trónolt köztük, s hogy az öröme teljes legyen, még egy nagy darab sült húst is a kezébe nyomtak.

A magyarok a bortól nekihevülve énekelni kezdtek, előkerült néhány zeneszerszám is, a fura ütemre Heribáld elégedetten ingatta a derekát. Az egyik katona fölugrott, táncra perdült, példáját a többiek is követték, járták a tűz körül. Heribáld is talpra szökkent, próbálgatta a furcsa ugrós, forgós tánclépéseket. Leffegett a saruja, röpködött a csuhája, a magyarok hujjogva éljenezték őt.

A mulatságnak egy kürt harsogása vetett véget, a magyarok villámgyorsan lóra pattantak, zárt rendben kivonultak a kapun. Heribáld sajnálkozva, bizonytalan léptekkel utánuk botorkált. A lovasok meglengették feléje a süvegjeiket, aztán vágtára fogták, s pillanatok alatt eltűntek az út kanyarulatában. Heribáld integető karja bánatosan lehanyatlott, visszacsoszogott a hamvadó tűz mellé, nagyot húzott egy öntöttvas fazékból, és révetegen bámulta a parazsat. Aztán csattintott az ujjával, s csak úgy magában próbálgatta a magyarok tánclépéseit. Dúdolt is hozzá.

Beesteledett. Heribáld elfáradt, leült, hátát a falnak támasztotta, s már aludt is. Bizonyára a magyarokról álmodott. Késő éjjel lopakodott be a kapun a barátok felderítő csapata. Fáklyák villantak, kirajzolódott az alvó Heribáld alakja. A barátok ijedten körülállták, egyikük óvatosan megérintette.
– De hiszen él! Hé, Heribáld, Heribáld!

Heribáld fölhorkant, álomittasan körülnézett.
– Hát nem öltek meg a magyarok?
– A magyarok? A magyarok, testvéreim, a világon a legeslegjobb emberek – mondta áhítattal, s lenyúlt maga mellé, megkereste az öntöttvas fazekat, és jó nagyot húzott belőle.

 

WASS ALBERT: BOTOND

 

A görögök fallal körülvett, gazdag városát, kényes Bizáncot magyar lovasok vették körül. Az adóért jöttek, amit megküldeni elmulasztott a császár. Szót üzentek a kapuőrséggel: vagy kiküldi jószántából aranyát a császár, s megtetézi a fáradság miatt, vagy bemennek érte, s tüzet vetnek a városra ráadásul. Válasszon hát, kedve szerint.

A bizánci császár ravasz ember volt, s választás helyett egy harmadik megoldást javasolt. Válasszanak ki maguk közül a magyarok egy embert, aki összemérje erejét a császár bajnokával. Ha a magyar lesz a győztes, megkapják az adót, tetézve. De ha a görög veri meg a magyart, hazavonul a sereg békében, s nem okoz több bajt görögök földjén.

Különös javaslat volt, de tetszett a magyaroknak. El is fogadták azon nyomban.

Másnap reggel aztán megteltek zsúfolásig a falak, bástyák cifra városi néppel. A császár és kísérete számára külön bíborral bevont emelvényt építettek a kapu feletti bástyafokon. Vidámak voltak a görögök, kacagtak, tréfálkoztak. Hamarosan kiderült a jókedv oka. Trombitaharsogás és dobpergés közepette megnyílt a hatalmas, vaspántos kapu és kilépett rajta egy valóságos óriás.

– Hol van az a magyar egér? – kérdezte orcátlan gőggel, a falakat megtöltő tömeg hangos hahotája mellett. – Hé, magyar egerek, legalább tízen jöjjetek egyszerre, hadd legyen egy kis mulatságom!

A széles mező túlsó szélén némán állt a magyarok sorfala. Egy alacsony, zömök kis magyar leszállt a lováról, és szó nélkül megindult az óriás felé, kezében csatabárddal. Olyan aprónak tűnt fel a görög óriás mellett, hogy a falon lévők újra nevetni kezdtek.

– Nem azért vagyok itt, hogy gyermeket paskoljak – csúfolódott a görög a falon lévők mulatságára. – Nincs felnőtt férfiember a magyarok között?

A kis magyar szó nélkül közeledett az óriáshoz, csatabárdját lóbálva, de arca egyre sötétebb lett a haragtól. Mikor a kapu elé ért, ahol az óriás várt reá, megállt.

– Ide figyelj, nagyszájú görög ökör – mondta fojtottan -, az én nevem Botond. A magyarok közt én vagyok a legkisebb, de elegendő vagyok arra, hogy kiverjem a lelket bármiféle fuszulyka-karó görögből. Még fegyverre sincs szükségem ahhoz.

Azzal meglendítette kezében a nehéz csákányt, s úgy odavágta Bizánc kapujához, hogy a vaspántos, súlyos tölgyfakapu kettéhasadt nyomban, s úgy csüngött alá, mint a döglött madár szárnya.

A falakon lévők arcára ráfagyott a nevetés. A császár elsápadt. Bedőlt kapujával szabad préda volt a város.

Még fel sem ocsúdhattak ijedelmükből a görögök, amikor a tömzsi kis Botond megszegett fejjel, mint egy faltörő kos, nekirohant a behemót óriásnak, s a kemény magyar koponya úgy vágta hasba a görögöt, hogy az meggörbedt a fájdalomtól. A következő pillanatban elkapta Botond a tehetetlen óriást a derekánál fogva, a feje fölé emelte, megforgatta néhányszor a levegőben, s úgy odavágta a sziklás bizánci földhöz, hogy az a nyakát szegte nyomban, s elterült, mint egy nagy eltaposott béka.

A bíborral borított császári emelvény szempillantás alatt kiürült, s üresek lettek a falak is, mintha vihar söpörte volna el onnan a sok díszes népet. Alig ért vissza Botond az ujjongó magyarokhoz, s alig pattant lovára, máris sirültek kifele a bedőlt kapun a császár megrémült szolgái, s hozták ki nagy igyekezettel az aranyat, ezüstöt, drágakövet, nehogy a magyarok maguk menjenek be érte.

Attól a naptól kezdve Bizánc minden évben pontosan megküldte a kívánt adót, hogy békességet vásároljon rajta a rettenetes magyaroktól, akik között még a törpében is több erő lakozik, mint a legerősebb görög óriásban.

 

WASS ALBERT: LEHEL KÜRTJE

 

Árpád felosztotta az országot a törzsek között, a törzsek vezérei pedig felosztották azt a nemzetségek között. Termékeny volt a föld, bőven ellátta a jószágot legelővel, télire való szénával. A tavak, patakok tele voltak hallal, az erdők vaddal.

A magyarok azonban hozzászoktak a kalandozáshoz, és különösen a fiatalja, hamarosan nyugtalanná vált a békés életmódban. Kalandra vágytak. Csatákra, ahol harci tudásukat gyakorolhatták. Hogy levezessék ezt a veszedelmes nyugtalanságot, mely könnyen belső villongásokat okozhatott volna, a törzsi vezérek olykor-olykor portyázásokra vezették fiatal harcosaikat a szomszédos országokba. Felkutatták délt és nyugatot. A magyar lovasok hétszer átkeltek az Alpokon, és elkalandoztak tova Németalföldig és a spanyolok földjéig. Várakat égettek, városokat fosztogattak ki, asszonyokat raboltak. Gyors, váratlan támadásaikkal megverték a német-római császár hadait, megsemmisítették az itáliai seregeket, és menekülésre kényszerítették a porosz lovagokat.

Ezek a portyázások rendre elviselhetetlenné váltak a szomszédok számára, különösen pedig a császári birodalom szenvedett tőlük sokat. Ottó német-római császár ravasz cselszövéssel követül küldte egyik hűbéresét, Konrád herceget a magyarokhoz, segítséget kérve tőlük egy nem létező támadás leverésére. Árpád unokája, Géza elhatározta, hogy jószomszédi viszonyt teremt Magyarország és a német-római császárság között, és ebből a célból megígérte a fegyveres segítséget. Bulcsú és Lehel vezérlete alatt kisebb lovas sereget küldött a császár megsegítésére.

Mélyen bent német földön, Lechfeld alatt a gyanútlan magyarokat váratlanul körülkerítette egyik oldalról Konrád herceg gyalogos hada, másik oldalról pedig Ottó császár nehéz, páncélos lovassága, és könyörtelenül lemészárolták a kis létszámú magyar sereget.

Mint az oroszlánok, úgy harcoltak a magyarok a túlerővel szemben, s ahogy egyenként estek el a csatamezőn, magukkal vitték a császár híres hadának több, mint felét. Végül már csak a két vezér maradt, Bulcsú és Lehel. Körülöttük a páncélos németek holtteste dombbá emelkedett.

Ezer sebből vérezve, egyik kezükben kard, másikban csákány, küzdöttek tovább, amíg az áruló Konrád herceg hálókat nem dobatott rájok a katonáival. Elevenen fogták el a két magyar vezért, nehéz kötelekkel megkötözték őket, s úgy vonszolták föl az augsburgi palotába. A palota nagytermében Ottó császár a maga hercegeivel és grófjaival törvényt ült a két vezér, s hét sebesülten foglyul ejtett magyar harcos fölött. A vezéreket halálra ítélték, a hét foglyul ejtett harcosnak pedig orrát, fülét levágták, s úgy küldték haza őket a császár üzenetével: ez lesz a sorsa minden magyarnak, aki német földre meri tenni lábát.

– Mi az utolsó kívánságtok? – kérdezte Ottó császár a halálra ítélt magyar vezéreket. Bulcsú átokkal válaszolt, de Lehel szemében megcsillant egy szikra.

– Adjátok kezembe kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak!

A császár bólintott. Intésére az őrök megoldozták Lehel kötelékeit, és kezébe adták a gyönyörű, ökörszarvból faragott, ezüsttel díszített csatakürtöt.

Lehel a szájához emelte a kürtjét. A nagy asztal körül ülő német urak még nem hallottak soha olyan gyönyörű hangokat. A halotti búcsúztató szomorú hangjai után felharsant a kürtből a harci riadó, és megremegtette Augsburg városát. Lent a völgyben, a véres csatamezőn a félhalott magyar harcosok megmozdultak tőle, és tapogatózó kezük kardot keresett.

Mikor az utolsó hangok is elhagyták a kürtöt, mély csönd hullott alá a palotára. A császár, a hercegek, a grófok, az őrkatonák még a hangok varázsának hatása alatt voltak, amikor Lehel hirtelen az asztalhoz ugrott, mely körül bírái ültek, egyenesen Konrád herceg elé, s két kézre fogva magosra emelte a kürtöt.

– Előttem mégy a másvilágra, áruló, s szolgám leszel az idők végeztéig! – csattant föl a hangja, azzal lecsapott kürtjével Konrád herceg fejére.

Az áruló azonnal meghalt, kettéhasadt fejjel. Bulcsút és Lehelt kivégezték, a hét megcsonkított sebesültet pedig hazaküldte a császár Lehel kürtjével, hadd vigyék hírét a vereségnek.

Otthon gyászmagyaroknak nevezték el a szerencsétleneket. Törzseik kiközösítették, saját családjaik is megtagadták őket, amiért nem haltak meg hősökhöz méltóan a többiekkel együtt. Heten együtt maradva vándorló igricek módjára járták az országot életük végéig, s gyászos dalaikat borzadva hallgatta mindenütt a nép. Rendre megértették a nyugtalankodók is, hogy a kalandozások ideje letelt, s eljött az idő a letelepedésre és országépítésre.

 

Lehel kürtjét látni lehet ma is a Jászberényi Múzeumban. Látni lehet a repedést is rajta, amit az áruló Konrád kemény koponyája okozott. Hangját azonban nem lehet hallani, mert nincs ember a földön, aki meg tudná szólaltatni. A monda szerint azonban eljön az idő, amikor magától megszólal újra, s hangjától még a halott is feltámad, s kardja után nyúl.